Viszlát migrén, HELLÓ ÉLET! II. rész

Viszlát migrén, HELLÓ ÉLET! II. rész

Fizikai szint – a kezdet

migrénKéptelenség kronológiai sorrendben leírni, hogy miken mentem keresztül, de azért kezdjük talán mégis a legelején.

Hogy mikor kezdődött a migrénem? Nagyon régen, 1991. júliusában. Az első ijesztő rohamom azután volt, hogy hazajöttem a nászutamról. Természetesen elég komolyan kivizsgáltak. 2 hetet kórházban is feküdtem, ahol valószínűleg nem sok mindent hagytak ki az akkor ismert vizsgálatok közül, mégsem találtak semmi “fizikai” elváltozást. Na jó, a nyaki csigolyáim meszesek voltak már akkor is, de ezt már 16 éves koromban is mondták. Megvolt a migrén ambulancia is, CT, MRI, alvásmegvonásos EEG…, unalomig sorolhatnám a vizsgálatokat, különböző specialisták vizsgálgattak, részt vettem egy kísérleti gyógyszer programban is, de nem találtak semmit és nem segített semmi sem. Az orvosok szerint egészséges voltam, vagyis megkaptam azt a bizonyos “MIGRÉNES VAGYOK” visszavonhatatlannak és eltűntethetetlennek tűnő billogot a homlokom közepére.

Lelki szint – mellbevágó kérdések

Újabb vizsgálatok következtek és eljutottam egy neurológushoz, aki csak lazán annyit kérdezett, hogy biztos, hogy jó ötlet volt-e férjhez mennem? Hm. Érdekes. Tudtam, hogy hibát követtem el, de már késő volt, nem volt visszaút. Nálam a válás szóba sem jöhetett, nem úgy neveltek.

Nos, számomra kb. itt kezdődött az igazi kapunyitogatás. A kérdés csak az volt, hogy bemegyek-e rajtuk és hogy a jókat választom-e?

Küzdöttem a magam módján. Próbáltam jó feleség, jó anya lenni, hiszen született egy kisfiúnk is időközben. Egy gyermeknek anya és apa kell, ezért megtettem mindent, hogy egyben tartsam kis családomat. Aztán nem bírta tovább. Igen, nem én, hanem a kicsi fiam. Egyre több probléma volt vele, így hát végül 6 éves korában, pont az iskolakezdés előtt hatalmas lelkiismeretfurdalások, önvád és bűntudat közepette elváltam. Én naív, azt hittem egy csapásra elmúlik majd minden, de nem így történt. A migrének visszatértek a válás után is. Mint később kiderült a fiammal természetesen semmi baj nem volt, velünk volt baj. A gyermek viselkedése kisgyermek korban teljesen a szülei viselkedésétől, érzéseitől, megéléseitől függ, de ezt akkor még nem tudtam.

Én is csak a szokásos story-t tudom felhozni. Tekintettel arra, hogy az orvosoktól választ nem kaptam, más utat kerestem. Elkezdtem foglalkozni a spiritualitással, magammal, az önismerettel. Rengeteg dolgot kipróbáltam, végigcsináltam az elmúlt 15 év során, csak hogy elmúljon a migrénem: Hellinger-féle családállítás, pszichodráma, kineziológiai oldások, akupunktúra, moxa, meditáció, pránanadi, reiki, spirituális humán yoga, kundalini jóga, különböző természetgyógyászati terápiák, lelki méregtelenítések, hipnózis, Soma tábor, Simonton tréning, hangtál terápia, mágnes terápia, reinkarnációs utazások sora, recall healing, új medicina, különböző önismereti tréningek… Semmi igazi áttörés nem történt, már ami a fejfájásomat illeti. Néha egy pár hónap, egyszer egy fél év szünet is volt, de aztán mindig minden visszatért a “megszokott” kerékvágásba. Nem hiába mondják, hogy makacs dolog ez a migrén, vagy talán én vagyok makacs? 🙂

Feltettem magamnak millió kérdést, és igyekeztem őket őszintén megválaszolni. Nem árt az őszinteség, legalább önmagunkkal szemben. „Van-e bennem ellenállás a kapcsolataimat illetően?” Legyen az üzleti, párkapcsolati, vagy bármilyen jellegű kapcsolat. „Van-e valami, amihez görcsösen ragaszkodom, amit nem akarok meglátni, meghallani?” Minden fájdalom valahol egy ellenállás és az agyunk üzenete, hogy pihenésre van szükségünk, hogy felhívja figyelmünket egy speciális helyzetre, hogy elgondolkodjunk azon, amit csinálunk, vagy éppen nem csinálunk.

Igyekeztem megválaszolni a kérdéseket, kerestem az elakadásom okait és ha megtaláltam, próbáltam rendezni őket. Persze ezekhez sok segítséget is kaptam. Talán túlzottan is kívülről vártam a segítséget, pedig a megoldás mindig bennünk van.

Aztán jött a TÖRLÉS gomb. Mivel minden figyelmemet a migrénre összpontosítottam, a testem erre csak még több migrénnel reagált, hogy ráébredjek arra, mennyire kontrollálom magam, milyen szigorú vagyok magammal szemben, és mennyire sokat ártok magamnak a negatív gondolatokkal. Megpróbáltam nem figyelni a migrénre, bármit tenni, ami a fókuszt elveszi a problémáról. “Ne gondolj a fehér elefántra!” 🙂 Olyan ez, mint a hisztis gyerek, vagy a veszekedő ember kezelése. Ha elvesszük az energiát tőle, azaz nem rá figyelünk, nem a megszokott módon reagálunk, akkor rögtön kibillentjük és így ő is máshogyan fog reagálni. Így van ez a fejfájással is. Néha működött, néha nem.

Azt gondoltam a migrénről, hogy az ellenségem, és hogy le kell győzzem mindenképppen. Pedig az ellenállás és a küzdelem az, ami fenntartja ezt az érzést. Éppen hogy el kellene végre fogadni, ellenállás nélkül belemenni, máshogy rátekinteni és megérteni. Hálásnak lenni, hogy jelez, hogy valamit nem jól csinálok. Emlékszem, egyszer hipnózisban megjelent nekem egy ember nagyságú, hatalmas kaktusz. Bármit is csináltam állandóan mögöttem volt. Ha a régi sémák szerint passzívan éltem, akkor rögtön szúró kaktusszá vált, közvetlenül mögém jött és elkezdett szúrkálni, ami persze fájt. Ha tudtam máshogyan gondolkozni, aktívan új nézőpontba helyezkedni, akkor eltávolodott, teljesen lesimult a felülete, jóval kisebb lett. Jelenléte érzékelhető volt ugyan, de már nem bántott, nem szúrt, nem fájt.

Bár a migrén nem múlt el, de kicsit ritkult. Időközben kezdtem magam jobban érezni, kezdtem magamra találni. Álmaim hercege is betoppant az életembe és férjhez mentem újra, ennek már több mint 10 éve. Sokat meditáltam, ez is segített néha, az energia kezelések is, az oldások, a különböző technikák, a jóga, de az átütő, végleges siker sajnos még mindig váratott magára.

Szellemi szint – a tükör, újabb kihívások

nem vagyok eleg joMentális szinten az erős fájdalom mindig azt üzeni nekünk, hogy hibás, kényszeres a gondolkodásunk. A negatív gondolatok rögzülnek az agyunkban, mint például aggódás, tehetetlenség, bizonytalanság, tökéletesség utáni mértéktelen vágy.

A migrén alapvetően önmagunk leértékeléséről szól. Legbelül azt gondoljuk, hogy NEM vagyunk elég jók, – nincs megfelelő önbecsülésünk, – hogy nem tudjuk megcsinálni, tehetetlennek érezzük magunkat, nem tudjuk elviselni a helyzetet, mert úgy gondoljuk, hogy nincs rá válasz, nincs megoldás. Folyamatos leértékelési konfliktust élünk meg: “Mi van, ha nem vagyok képes megcsinálni?” De a végén mégis mindig megoldjuk valahogy. Viszont közben folyamatos stresszt élünk meg azáltal, hogy azon aggódunk, hogy mi van, ha mégsem sikerül és kiderül, hogy nem is vagyunk olyan ügyesek?

“Az elérhetetlennek tűnő cél puszta gondolatától is fájni kezd a fejem. Úgy érzem, képtelen vagyok megfelelni.” Ezért a maximalisták sokszor sajnos migrénesek.

Mindent makacsul kontrollálni akarunk, nem akarunk szembesülni a valósággal, nem akarjuk látni, hallani az igazságot, – amit a fény, és a hangok jeleznek, – ezért már nem bírjuk elviselni sem, csak a teljes sötétséget és a csöndet. Félünk, hogy megláthatnak. Nem tűrjük a kritikát, maximalisták vagyunk. Nem hallgatunk a saját vágyainkra, a szívünkre, olyan dolgokat teszünk amiket valójában nem szeretnénk. A felmerülő anyagi és érzelmi problémákat nem valljuk be, nem mondjuk el – még saját magunknak sem. Nem kérünk segítséget és a felajánlott segítséget sem fogadjuk el. Nem tudjuk elhinni, hogy létezik segítség számunkra és van megoldás. Minden erőn felül ragaszkodunk valamihez, vagy valakihez. Nem akarjuk sem meglátni, sem meghallani, sem megérteni, hogy mi történik velünk az életünkben, folyamatosan menekülünk az elől, ami valójában a probléma. A migrénes fejfájást még tovább erősítheti a szexuláis vágyaink elfojtása, valamint a megélt magányosság, elszigeteltség érzete. A migrén gyakorlatilag elfojtott életszenvedély – nem érezzük jól magunkat, de nem vagyunk hajlandóak változtatni sem. A migrén így egyfajta menekülés, kifogás szerepet vesz fel. Nem csinálunk meg valamit, ami nem tetszik. Vagy éppen hogy megcsinálunk valamit, ami nem tetszik és ezért fáj a fejünk, ahelyett, hogy megoldanánk a problémát. Ha valamit nem akarunk megcsinálni, nem vagyunk képesek kiállni magunkért és meghúzni az én határainkat, illetve konfrontálódni, akkor jön a migrén. Ez persze nem tudatos választás a részünkről, de sajnos rögzülni tud, mint egy menekülési séma, amit az agyunk nagyon hamar megtanul. A migrénes tudatalattija pedig vészhelyzet esetén így reagál: “Inkább a migrént választom, ami ugyan fáj, nagyon fáj, de legalább nem kell cselekednem és változtatnom”.

Azt kell, hogy mondjam erre: őrült makacsság és gyávaság. Makacsul ragaszkodunk a hülyeségeinkhez, ahelyett, hogy cselekednénk, pedig türelmetlenek vagyunk és még sem teszünk semmit. Közben pedig az az állandó érzésünk, hogy már mennyi mindent megtettünk, csak valószínűleg a lényeget nem. 

Ördögi kör, nem? Szóval nem kifogásra van szükség, hanem cselekvésre, bátorságra, változásra, a komfortzóna elhagyására és egy nagy UGRÁSRA.

A migrén egy rendszeresen visszatérő konfliktus aktivitás után a megoldási szakaszban jelentkező alkalmi jellegű tünet, ami ha nem történne újbóli visszaesés, akkor azzal az utolsó migrénnel a dolog véget is érne és nem jelentkezne többet. Tehát, ha azt szeretnénk, hogy többet ne fájjon a fejünk, akkor meg kell oldani a konfliktusainkat és nem a tüneteket kell gyógyszerekkel elnyomni.

Megint én

Azokat amik ebből rám vonatkoztak módszeresen, egyenként kivégeztem. Nyitogattam a kapuimat, oldogattam a feladataimat, álltam a kihívásokat.

A teljes képhez még hozzátartozik az is, hogy ezek alatt az évek alatt rengeteg dolgot megtudtam magamról, bontogattam a hagyma héjakat magam körül, sokat változtam, fejlődtem az önismeret útján, ami elengedhetetlen része minden gyógyulási folyamatnak és amiről már egy korábbi cikkemben írtam. Lenyugodtam, lazultam, a görcsmentes laza élet is sokat segít. Megtanultam megbocsátani, szeretni, persze önmagammal az élen. Kiléptem a nagy stresszt okozó munkahelyemről. Elkezdtem végre azzal foglalkozni, amire tulajdonképpen egész életemben készültem. Megtanultam kifejezni a dühömet és szabad folyást engedni neki. Megtanultam a tehetetlenség érzését átfordítani kreatív energiává. A bűntudat és szégyen érzését feldolgozni, felülemelkedni rajtuk. Megtanultam a kontrollt kezelni. Megismerkedtem a türelemmel, az elfogadással. Megtanultam azt a kifejezést magamévá tenni, hogy ami van, az lehet. Megtanultam az elengedés művészetét. Megtanultam értékelni magamat és azonosulni azzal a gondolattal, hogy “Bármi áron én vagyok az első, hiszen ez az én életem.”

csakrakRájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Sosem, még ha úgy tűnik, akkor sem. Ez újabb erőt adott.

A gondolataim lassan-lassan átváltoztak optimistává, pozitívvá. Megtanultam mindenben a jót keresni, még a legrosszabban is. Spontán módon reagálni, élni, megélni az életet. Nem aggódni.

Megszületett bennem a feltétlen bizalom, hogy minden jó úgy, ahogy van, ennek az elfogadása sokat jelentett.  Az élet szép és egyszerű. Mi tesszük nehézzé.

Sokat beszélgettem a családtagjaimmal, édesanyámmal különösen. Megértettem a családi kötelékeket, a családi mintákat – már amennyire lehet és szükséges. Szívem minden szeretetével meghagytam mindenkinek a maga problémáját, a magam részéről elengedtem mindent és kiszálltam a körből. Ez az én életem és én döntök felőle. Mostantól már az én életemet élem. 

Lassan eljutottam arra a fokra, amikor ki mertem jelenteni, hogy már nem tudok hova ásni, kizárt, hogy még valami lelki, vagy szellemi oka lenne a migrénemnek, amivel eddig nem foglalkoztam. Zsigereimben éreztem, hogy már nem itt van keresnivalóm, és jól éreztem.

Az utolsó rész tartalmából:

  • Újra fizikai szint
  • Teljes megsemmisítés
    • Gyalogság – életmódváltás
    • Nehéztüzérség – oxigénterápia
  • Végső harmónia – a gyógyulásom – lelki megnyugvás

A cikk első részét itt olvashatod: Viszlát migrén, HELLÓ ÉLET! I. rész

A cikk befejező részét itt olvashatod: Viszlát migrén, HELLÓ ÉLET! III. rész

Nincsenek hozzászólások

Hozzászólás, vélemény?